Here in my mind, emotionally behind

• szabita
• 2007-06-30 12:16:20

Langyos kávé, egy édesítővel. Apám kellemesen szar, töltött cigarettája. Vegyes érzésekkel teli másnap. Elgyötört, akarat nélküli test. Nehéz tüdővel, nehéz, de mégis súlytalan tekintettel.

A világmegváltó gondolatokkal teli, erőtlenül lüktető másnapokat mindig ott kezdem, ahol előző este befejeztem. Zenével. És ahogy dübörög a Devotional pokolian mély ritmusa, azon gondolkodom, számról számra, melyiket válasszam a mai bejegyzés vezérmotívumának. Leginkább egyiket sem. Vagy mindegyiket. Külön-külön. De sohasem az egészet. Olyan ez, mint egy klasszikus U2-koncert. A kis, lecsupaszított részek összege sokkal több, mint a nagy egész. Akárcsak ez az élet. Büszke szenvedés. Angyaljelmezbe bujtatott, soha véget nem érő ördögi tánc. Egyszerre édes és keserű, de az egyikből sosem elég, ahogy a másikból sem. Mindkettőt akarom. 

Itt van a messiásként várt, körülrajongott nyár, amely minden évben más. Néha tavasz, néha ősz, néha tél. De sohasem teljesen önmaga. Csak félig. Félig el is hiszem, félig pedig nem. A vakító nap elnyomja a kötelességeket, a félelmeket, de a becsukott szemek mögött mégis ott az árnyék. A különbség csupán annyi, hogy én döntöm el, mennyire legyen éjszaka, mennyire legyen tavasz, ősz vagy tél. Lehetőség, választás, szabadság. Ártatlan esély, amelyet okos bólintással, az apró betűs rész elolvasása nélkül fogadok el. Kicsit újraélek mindent, amire nem volt idő, és úgy érzem minden amit akartam, amire szükségem volt, itt van a kezeimben. Pedig nincs ott semmi. Vagy mégsem? Választhatunk, hogyan éljük meg. Alakítjuk, és ő is formál minket. És Szabolcska, milyen lesz a nyarad? Hát ilyen. Egy véget nem érő másnaposság, egy lassan elszívott cigaretta, ötperces szerelem. Öt perc merengés, öt perc öröm, öt másodperc kötelesség, három másodperc boldogság, egy másodperc nyár.

Annyi érzés kavarog bennem, hogy szinte összeroppanok a pillanat súlya alatt. Olyan lelkiállapot, mint amilyen a mozgásom volt 12 órával ezelőtt, egy üveg whisky után. Zavaros, csapongó, megfoghatatlan. És mégis így jó, mert nem ragaszkodom semmihez, könnyű szívvel engedek a sodródásnak. Az a pár hetes varázslat, amelyet belélegeztem és amelytől újra más volt minden szívdobbanásom az utolsó Pesten töltött hónapban, véget ért. Pedig már kezdtem elhinni, de szerencsére nem engedtem el magam, és most nem fáj a kérdés, hogy mi lett volna, ha...? Csak egy kis játék volt rég feledett gondolatokkal, érzésekkel, de végig tudtam, hogy ez nem az aminek látszik. Elküldte a jövő jelét, ennyi volt a szerepe. Viszont az öröm és barátság megmaradt, nincs okom panaszkodni. A héten két emberhez is közelebb kerültem egy lépéssel, amikor az ártatlan beszélgetések úgy alakultak, hogy végül magunkra ismertünk a másikban. Olyasvalakire, aki ugyanazt a kimondhatatlan spirituszt keresi, titkolja, őrzi, dédelgeti a lelke mélyén, amely valahol értelmet ad a létezésnek ebben a világban, amitől az igazi barátok, lelki testvérek megértik egymást. Sokan vagyunk így egyedül, és mindig egy kis csoda, amikor ilyen csiszolatlan gyémántot találok, mert a legtöbb ember ezt jól elrejti, mert bár mindent megadna érte, de tudja, hogy ezen a bolygón nem boldogulhat vele az életben. Mert holnap mégis élni kell, és ez a furcsa, sokszor kibírhatatlan kettősség teszi még értékesebbé az ajándékot, a tudatot, hogy szavak nélkül megértenek.

sz.

-

A nap lepkedvesebb dala: